Az együttélés nem könnyű műfaj

Az együttélés általában az egyetemi kollégiumi helyekről lemaradt diákok közt indul meg, akik együtt vesznek ki albérletet, megtanulják az együttélés alapvető szabályait, és nemcsak másokat, de magukat is jobban megismerik. Fel kell nőni a feladathoz, alkalmazkodni kell másokhoz, ami nem mindig zökkenőmentes folyamat. Jókora tanulási folyamat kezdődik el. Más szokásokat ismerünk meg, rácsodálkozunk sok mindenre, és magunkat is képesek leszünk más szemmel figyelni.

Rájövünk, milyen sokféle módon élnek családok, emberek, milyen rengetegféle módszer, kultúra létezik, és ezekhez képest elhelyezzük valahol saját magunkat is. Ha akad is nehéz ember a környezetünkben, sokkal könnyebben ignoráljuk.

Lakótárs felnőttként

Sokan a főiskola vagy egyetem befejezése után is megmaradnak lakótársaik mellett, hogy így pénzt spóroljanak. Minél előrébb tartunk a fejlődésünkben, annál inkább merünk válogatni az emberek között, megérezzük, ki szimpatikus, tudjuk, milyen típusú embert idegesítünk, és kitől mászunk mi a falra. Ha tehetjük, elkerüljük, költözünk, költöztetünk, mert hosszú távon nagyon nehéz olyan emberrel lakni, aki gyökeresen más életszemlélettel éli az életét, és ezt ki is fejezi

A munka világában épp elég stressznek vagyunk kitéve, ezért hazaérve szeretnénk pihenni, feltöltődni, és ez elég nehéz, ha folyamatosan konfliktusokat kell elrendeznünk az együttélésünkben. Ezen a ponton sok nő inkább a párjával költözik már össze, akár házasságot is kötnek, és egy olyan emberrel élnek csak együtt, akivel közösen alakíthatnak ki egy új otthont. Ez is konfliktusokkal jár, de mivel tudatosan el tudjuk kerülni a hozzánk nem illőt, ezek inkább apró viták, és nem parttalan veszekedések.

„Családom és egyéb állatfajták”

Kamaszként, fiatal felnőttként már más szemmel nézünk a szüleinkre, nem értünk együtt elveikkel, másképp képzeljük az életünket, és ez teljesen normális. Ez visz aztán később olyan barátságokba, párkapcsolatokba, ahol már a hozzánk hasonlót keressük. Ám nagyon nehézzé teheti a helyzetet, ha felnőttként kell hazaköltöznünk betegség, munkahelyi válság, anyagi gondok, válás vagy bármi más ok miatt. Ha szüleink nehéz emberek, vagy minket annak tartanak, akkor bizony az együttélés is az lesz.

Még ha be is osztjuk a házimunkát, a költségeket, és igyekszünk alkalmazkodni, akkor is vitákat szülhet az eltérő életmód, a más elvárások, a kimondatlan feszültségek. Megsértődünk azon is, amit a másik nem bántásnak szán, csupán az élete velejárójának tekint. Ha a felfogásunk egocentrikus, ha csak saját magunkkal foglalkozunk, ha a mi világunkban csak a mi szabályaink léteznek, másokét pedig nehezen fogadjuk el, ha mindent a saját szemszögünkből szemlélünk, az erős konfliktusforrás. Ha mi vagyunk ilyenek, vagy mi nem, de szüleink igen, akkor az együttélés folyamatos feszültséget jelent, ami végül veszekedésekben, elköltözésekben csúcsosodik ki, vagy keserűvé tesz.

Így könnyű együtt élni és dolgozni

Akkor lehet könnyebb minden, ha az önző szemléletmódról át tudunk váltani, miközben az érdekeinket továbbra is képviseljük. Ha el tudjuk engedni saját magunk körül forgó világképünket, és közösségként tekintünk lakótársainkra, családunkra, kollégáinkra, sokkal könnyebb lesz az együttélés. De nem elég, hogy mi ezt tesszük, a többieknek is ilyen szemlélettel kell rendelkeznie a zökkenőmentes együttlét érdekében.

Ha látjuk, milyen összefüggések állnak fent, hogy milyen mozgatórugók mentén viselkedünk egyénként és csoportban, ha képesek vagyunk rálátni, mi hogyan befolyásoljuk a nagy egészet, a stabilitásra törekvő közös rendszert, máris más színt kap minden. A problémák megbeszélésre váró, letisztázandó ügyekké válnak, ahol van helye a hibázásnak, de a hosszú távú önzésnek nincs.

Kommunikáljunk!

Meglepően sok minden nem úgy történik a valóságban, ahogy az a mi érzelmekkel, előfeltételezésekkel átitatott agyunkban lefordítódik. Érdemes előbb kérdezni a másiktól, mielőtt dührohamot kapunk, hátha kiderül, hogy nem arról van szó, amit mi gondolunk. A másik oldalról is kommunikáljunk nyíltan, ha hibáinkról, igényeinkről van szó, fogalmazzuk meg nem sértő módon saját érzéseinket, és adjunk teret a másikéinak.

Beszélgessünk, és ne vádaskodjunk, próbáljuk megérteni a dolgokat a másik szemszögéből is. Persze ezt nem mindenkivel lehet megcsinálni: ha az ember, akivel együtt élünk, dolgozunk, nem tud kilépni saját egocentrikus világképéből, akkor érdemes váltani, költözni, mielőtt túl sok érzelem feszül meg bennünk tombolásra készen.

Forrás: ridikul.hu